Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ózdi vaskohászat a kezdetektől

 

Ózdi vaskohászat a kezdetektől.

 Másolatok 

A Kárpát-medencében vasat már a magyarok bejövetele előtt is gyártottak, a honfoglaló magyarok pedig szinte az egész ország területén, nagyszámú olvasztótelepen gondoskodtak vasellátásukról. Az utóbbi évtizedek feltárásai bizonyítják, hogy az Árpád-korban virágzott a vaskohászat, a vasgyártó telepek és a vasat feldolgozó kovácsműhelyek hálózata. A történelmi Nógrád megye északi részén és a szomszédos Gömör megyében lehet megtalálni azokat a kisebb vasérc-előfordulásokat, illetve az ezekre alapított nyersvasgyártó és feldolgozó kohászati üzemeket – hámorokat – amelyek alapvetően kézi erővel és vízenergia felhasználásával, valamint az erdőkből származó faszénnel termelték az egyre nagyobb mennyiségben keresett vasárut. Azonban adottságaiknál fogva nem tudták elérni a 19. század közepén elvárt minőségi javulást és kielégíteni a hazai és külföldi keresletet. A faszénre alapozott nyersvas- és acélgyártás egyrészt erősen fogyasztotta az erdőket, másrészt a kovácsolási technikával nem gyártható – hengerelt – vasúti {IV-165.} síneket és tartókat egyre nagyobb mennyiségben igényelte a hazai vasút és az építkezések. Mindezeken nagyot lendített az 1867. évi kiegyezés, majd a következő évtizedekben az egyre növekvő vállalatok megalapítása, míg végül 1881-ben az addig külön működő két társulat (Rima-Murányvölgyi Vasművelő Egyesület és a Salgótarjáni Vasfinomító Társulat) Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. (RIMA) néven egyesült.

A fejlesztés legjelentősebb lépése volt az ún. folytacél-gyártás bevezetése. Választani kellett az acélgyártási módszerek közül, ami a századforduló után a martinacélgyártás javára dőlt el Ózdon. Egyúttal a meleghengerművet is bővítették.

A vállalathoz tartozó salgótarjáni acélműben kovácsolt kéziszerszámokat gyártottak, majd 1906–1908 között egy vasöntöde létrehozására került sor. Itt készültek a berendezésekhez szükséges vasöntvények, öntötték majd nyolc évtizeden keresztül az acélműi kokillákat, a hengerművek különböző méretű hengereit és más öntvényeket. Az rt. Budapestre helyezett központjának gyárai 1898–1900-ban a nyersvastermelés 43,5%-át, az acélgyártás 44%-át, a hengerelt acéláru 44%-át, a társaság bányái az ország széntermelésének 6,1%-át adták. A hatalmas kombinát kialakulása a RIMA és beolvasztott leányvállalatai között a munkamegosztás és az ésszerű termelési szervezet kialakulásának újabb szakaszát nyitotta meg. Ezért került sor a salgótarjáni és zólyomi félkésztermék-gyártás leállítására, Ózdra és Korompára telepítésére, majd az ózdi gyár bővítésére. Mindez a vállalat egészének és ózdi gyáregységének jelentős helyzeti előnyt biztosított. A 19–20. század fordulója után az ózdi gyár történetében két időszak különböztethető meg. Az első a martinacélmű és acélhengermű bővítése 1895–1907 között. A második szakasz 1908-tól 1915-ig tartott és a nagyolvasztómű, valamint a finomhengermű létesítését foglalja magában. Eleinte két nagyolvasztó épült, vasércszükségletüket új feltárások biztosították, amelyek napi 14 vagon pörköltérc szállítását tették lehetővé. A fejlesztésekkel és átalakításokkal Ózd a vállalat nyersvas-, acél- és hengereltáru-központja lett, Salgótarjánban és Borsodnádasdon ózdi félkész termékeket dolgoztak fel készáruvá. Az I. világháború kezdetben rendkívül kedvezőtlenül befolyásolta a bányászatot. A vasérctermelés 1915-re 30%-kal csökkent, a nyersanyagkészletek 1917-re kimerültek. A hengerműveknél a szakmunkások zöme bevonult. A termelőképesség kihasználtsága alig haladta meg az 50%-ot. A nyersvastermelés visszaesése nem maradt hatás nélkül az acél- és hengerműre, a haditermelési igény kielégítése is nehezen ment.

Az I. világháború folyamán a termékek piaca megváltozott. Polgári célra csak a legszükségesebb mértékben termeltek. Hadirendelésre gyártottak csákányt, gyalogsági ásót, lópatkót, tüskéshuzalt, azonban lőszert nem. Az I. világháború, majd az azt követő forradalmi változások, illetve az ország szétdarabolása következtében a rendes munkamenet megszűnt. A növekvő szociális gondok miatti elégedetlenség sztrájkokat váltott ki, a gyár vezetősége munkaidő-módosításokat hajtott végre. A trianoni békeszerződés következtében a nyersvasgyártás 30%-a, a vasérctermelésnek pedig csupán 20%-a maradt az új határok között. A feldolgozó iparágak területi koncentrációja viszont az új határok között – Budapest szerepe révén – jelentősen nőtt, a fémipari kapacitás 60, a kazán- és vagongyártás, valamint kapcsolt ágazataik 80, a gépipar 75–95, a villamossági és a műszeripari termelés közel 100%-a a határokon belül maradt. A szerkezetében torzult ipar újraindítását, a béketermelésre való átállást legközvetlenebbül az anyaghiány nehezítette, de a katonai megszállás, továbbá a hagyományos gazdasági, pénz- és árukapcsolatok felbomlása is befolyásolta. Létében fenyegette {IV-166.} tehát a kohászatra épült iparágakat, hogy nyersvasból kb. 50 000 tonnás hiánnyal kellett számolni. A szepes–gömöri ércek (a korábbi vasércvagyon 57%-a) elvesztésével veszélybe került Magyarország egyetlen megmaradt kohótelepe, Ózd is. Ezért minden erőfeszítést a vasércellátására kellett fordítani. Tekintve, hogy a területi változások következményeként nyersvasat a diósgyőri nagyolvasztók elkészültéig, 1926-ig kizárólag Ózdon állítottak elő, az Ózdi Vasgyár talpra állítása országos jelentőségű volt. Ezért mindenekelőtt Csehszlovákiával való szállítási egyezmény megkötésére volt szükség. Erre 1921-ig kellett várni, amikor az Ózdi Vasgyár – 27 havi szünet után – februárban egy kohóval és három martinkemencével ismét megindulhatott. A II. sz. nagyolvasztót és a négy martinkemencét 1921 őszén helyezték üzembe. Ezután értékpapírok tranzakciója révén sikerült elérni, hogy az ózdi kohók ércszükségletének 30%-át a rudabányai ércből fedezzék. 1924-re megoldották a vállalat tüzelőanyag-ellátását is. A segédanyagok nagy részét azonban importból kellett fedezni. Végül a vasmű talpra állását jelzáloggal biztosított hitel felvételével pénzügyileg is sikerült megoldani.

Salgótarjánban közvetlenül a háború után csak kisebb fejlesztéseket végeztek. A kazánok számát növelték és egy gázgenerátort helyeztek üzembe. 1921–1924-ben új műhelyek épültek és növelték a vasöntöde teljesítményét. 1921-ben megindult a kisebb méretű drótok galvanikus horganyzása. Az 1920-as években nőtt az igény a szekértengelyek iránt. Ezért bevezették az egy darabból való kovácsolási eljárást, majd 1936-ban megkezdték a temperöntésű tengelyperselyek gyártását. 1931-ben továbbfejlesztették a hideghengerművet, ennek megfelelően bővítették a csarnokát, valamint az elektromos lágyítási kapacitást. Ezzel a lágyítással már igényesebb szalagokat is lehetett gyártani. 1933-ban megkezdték a villamos hegesztőpálcák gyártását, eleinte mártó eljárással, amit később felváltott az egyenletes minőséget biztosító, nagynyomású sajtolással végzett bevonó eljárás. A bevonómasszát a német Agil cég szállította, így alakult ki az ismert RIMAGIL márkanév. 1937-ben négy Siemag hengerlőgépet szerzett be a gyár, amivel 200 mm széles szalagok előállítása, majd az 1938-ban üzembe helyezett Demag hideghengerlő géppel vált lehetővé még szélesebb szalagok gyártása. 1938-ban kezdődött a hidegen hengerelt acélszalagok edzése is. A II. világháború alatt a gyárat hadiüzemmé nyilvánították.

Bár a háború közvetlenül nem okozot károkat, óriási veszteség volt az 1944 végén bekövetkezett leszerelés és kiürítés. Rengeteg berendezést szállítottak el, pl. az erőközpont három generátora közül kettőt. Ugyancsak háborús veszteség lett a gyár alapítása óta gyűjtött és rendszerezett, 16 ezer darabból álló műszaki rajztár. Az elszállított gépekkel és berendezésekkel együtt nagy számban kellett távozniuk a gépek kezelőinek is. A Salgótarjánt 1944. december 24-én elérő szovjet hadsereg parancsnoksága a gépeitől és az alapanyagaitól megfosztott gyártelep élére szovjet parancsnokot állított azzal, hogy a gyárat mielőbb üzemképes állapotba kell hozni.

A gyár 1946 júniusáig volt szovjet katonai parancsnokság alatt, akkor visszaadták azt tulajdonosának, a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt.-nek és a központ irányításával megindult a jóvátételi termelés.

1946. december 1-jével a többi nagyvállalathoz hasonlóan a RIMA-t is államosították. A gyárat a Nehézipari Központ irányítása alá vonták. 1949. január 1-jétől nemzeti vállalat lett korlátolt felelősséggel, majd 1950-től 1968-ig a Kohó- és Gépipari Minisztérium felügyelete alá tartozott.

Az 1940-es évek végétől a kereskedelem helyét a központi tervutasításos „áruforgalom” vette át és ennek megfelelően alakultak {IV-167.} a gyári jog- és feladatkörök a minisztérium jóváhagyásával.

A háború alatt elhurcolt, vagy tönkretett gépek pótlását nagyobbrészt saját erőből kellett megoldani. Így házi tervezés alapján a főműhelyben gyártottak dróthúzó és szegverő gépeket.

A központi irányítás nem csupán a termelési tervszámokat határozta meg, hanem az alapanyagok elosztását is. Központilag határozták meg a fejlesztéseket, engedélyezték a karbantartási terveket és a munkabér-gazdálkodást is.

Az Ózdi Vas és Acélgyárnak, (ÓKÜ) a RIMA Ózdon lévő gyárának 1945-ben jelentős szerepe volt a jóvátételi szállításokban és ez hozzájárult a megszakadt termelési és értékesítési kapcsolatok gyors újjászervezéséhez az új körülmények között. A vas- és acélgyártás nagyüzemeinek államosítása után hazánkban nagy lendülettel indult meg az iparosítás. Az 1949-től 1953-ig terjedő időszakra a termelés rendkívül gyors növekedése volt jellemző. Jelentősen megnövekedett az iparban foglalkoztatottak létszáma, az ózdi gyár munkáslétszáma például 30%-kal nőtt. Nem növekedett azonban ezzel egyenes arányban a termelékenység. A 1951–1953 közötti időszak jelentős beruházásai mellett azonban meglehetősen emelkedett az önköltség. Az 1949–1956 között az ipar termelése hullámzóan alakult. Az 1956-os forradalmat követő másfél hónapos sztrájk után a tényleges termelés csak 1957 januárjában indult meg.

1958–1960-ban szerény méretű volumennövekedés következett be. 1961-ben azonban megindult a nagy rekonstrukció. Az elfogadott tervek jelentős termelésnövekedést irányoztak elő. A vaskohászatnak mindezt a meglevő kohászati üzemek korszerűsítésével, de lehetőleg minimális építkezéssel, a gépek és berendezések felújításával kellett teljesítenie. Ez a gazdaságpolitikai célkitűzés lett az alapja a vaskohászatot átfogó rekonstrukciós munkáknak is. Erre a tervidőszakra esik a Dunai Vasmű (DV) hideghengerművének és a diósgyőri LKM durvahengerművének részleges átépítése, a salgótarjáni hideg-szalaghengermű létesítése. Ózd a hengerműfejlesztésből azért maradt ki, mert ott 1959–1960-ban megkezdődött a legjelentősebb acélműfejlesztési program, a már elavult Martin-acélmű átépítése. Ennek a rekonstukciónak – amellyel egy időben a DV acélművének az építése befejezéshez közeledett – a döntő oka a fellépő acélhiány volt.

Az ózdi acélmű rekonstrukcióját sok kritika érte. Néhányan felvetették, vajon nem lett volna-e helyesebb, ha az ebben az időben kibontakozó oxigénráfúvásos (LD) acélgyártási eljárást választják, azaz metallurgiai vonalon is a legkorszerűbb változat mellett döntenek. Mások szerint e nagy fejlesztés helyett a DV acélművének kapacitásbővítésével kellett volna felszámolni az acélhiányt. Függetlenül a metallurgiai eljárások megválasztásának helyes, vagy helytelen voltától, tény, hogy az ózdi rekonstrukció szükséges és elkerülhetetlen volt. Ahhoz ugyanis, hogy az Ózdi Kohászati Üzemek (ÓKÜ) megmaradjon a hazai vaskohászat egyik bázisának, az alapoktól kezdve át és újra fel kell építeni. Az ózdi rekonstrukció végül is lényegesen megnövekedett acélgyártási kapacitást eredményezett. Az új acélgyártó kapacitások gyorsabb bővítése miatt azonban az acéltermelést csak részben tudták feldolgozni az újonnan telepített hengersorok. A kohászat a feldolgozóipar igényeit egyes hengerelt árukból sem mennyiségileg, sem minőségileg nem tudta kielégíteni, ezért az ország importra kényszerült, miközben devizamérleg-javító célzattal nagy mennyiségben exportáltak hengerelt tömegárut a szocialista és a tőkés piacra. A hazai nyersvasgyártás műszaki mutatói általában elmaradtak a nemzetközi értékektől. Ezt az 1960-as évek derekán elsősorban az elegyelőkészítés hiánya és a kis kohóegységek okozták. Az oxigénes intenzifikálást, mint a {IV-168.} termelékenység növelésének egyik hatékony módját az ÓKÜ-ben részlegesen bevezették, de LD-konverter ott még nem működött.

A vaskohászat energiaellátásán a földgáz bevezetése sokat javított, de az elavult tüzelőberendezések, a tüzelést szabályozó automatikák hiánya a gazdaságos fűtőanyag-felhasználást nagymértékben akadályozták.

A belföldi igények terén mutatkozott elmaradás, különösen az ötvözött nemesacéltermékek korszerű gyártása, továbbá a szalagok és lemezek felületbevonása terén és a másodtermékek fejlesztésében (huzal, húzott és csiszolt rúdacél). A hazai ellátást csak tőkés importból lehetett ellátni. 1960–1967 között a kohászati termékek importja 27%-kal emelkedett, a kohászati importtételek túlnyomó része nemesacél volt. 1963-ra az ÓKÜ szervezeti felépítése elavult, emellett a csak mennyiségi tervteljesítésre beállított vállalatszervezetben nem alakulhattak ki a hatékony műszaki fejlesztés-kutatás vállalati mechanizmusai. A legfontosabb tennivalókat és a piaci igényeket figyelembe vevő termelés feltételeit a vállalatnak magának kellett kialakítania. Az eredmény nem is maradt el. A műszaki fejlesztés élén Temesszentandrási Guidó műszaki igazgatóállt. 1972-ben a műszaki fejlesztési főmérnök hatásköréből kivették a Beruházási Főosztályt, tekintettel az éppen akkor kezdődő ózdi nagyberuházásokra: FAM (folyamatos öntőmű) és az RDH (rúd- és dróthúzómű). Ennek a nagyberuházási programnak legfontosabb célkitűzése a régi kemencék helyén felépítendő nyolc új, olajtüzelésű, egykamrás, 80 tonnás Maerz-kemence lett, 70 méter magas acélköpenyes kéményekkel. Emellett szerepelt még a tervben egy új oxigéngyár és gyorselemző laboratórium is. Az új acélmű rendkívül rövid idő (két év) alatt épült fel és a nyolcadik kemence üzembehelyezésével lezárult az ózdi rekonstrukció legnagyobb erőfeszítéseket követelő szakasza. Az ózdi acélmű, de az egész magyar vaskohászat történetében is döntő szerepet játszott az oxigénes acélgyártás bevezetése az átépített Martin-acélműben. Magyarországon első ízben gyártottak oxigénbefúvással acélt. Az oxigénes lángintenzifikálás kísérletei a kemenceteljesítmény több mint 40%-os növekedését mutatták, ami a megrövidült adagtartamokban jelentkezett. Az ózdi minőségjavító program keretében 1967-ben helyezték üzembe a színképelemző berendezést, majd a gázelemző készülékeket, csőpostával és telexszel együtt. Ugyancsak másfél évtizedig tartott a nagyolvasztók rekonstrukciója. 1968–1972-ben a nyersvasgyártással kapcsolatos legfontosabb műszaki fejlesztés a nagyolvasztók előkészített és zsugorított érccel, ún. darabosítvánnyal való ellátása volt.

A megépített Borsodi Ércelőkészítőműben (BÉM) az ércporféleségek darabosítását tűzi úton működő darabosító gépekkel oldották meg, a BÉM teljes kapacitásának belépése után a borsodi kohászati üzemek (ÓKÜ, LKM) kokszfelhasználása mintegy 20%-al csökkent. Ez is lehetővé tette, hogy Ózd az 1970-es évek elején az ország legnagyobb nyersvastermelő kapacitásával rendelkezzék.

Kedvezőtlenebbek voltak Ózdon a hengerművek fejlesztési lehetőségei. A felmerült különböző nehézségek miatt a durva- és a finomhengermű rekonstrukciója nem volt olyan sikeres, mint az acélmű rekonstrukciója. Jelentősen megváltozott azonban a helyzet, amikor a korábban már meghonosított folyamatos acélöntést az 1971-ben megkezdett és 1973-ban már üzembe is helyezett acélöntőműben megindították. A folyamatos acélöntés számos előnnyel bír a bugaöntéssel szemben és kedvezően befolyásolja a hengerművek üzemét is. Az 1970-es évtized másik jelentős új létesítménye a rúd- és dróthengermű volt. Ezáltal megvalósult a köracélok {IV-169.} gyártásának szakosítása. Mind a FAM-nál, mind pedig az RDH-nál a legkorszerűbb technológia valósult meg, a termékek minősége élvonalbeli lett, a berendezések nemzetközi viszonylatban is magas színvonalúak voltak. Az acélgyártás fejlesztésének keretében átépítették a laposkeverőt SM-kemencévé és jelentős átalakításokat hajtottak végre az acélmű más berendezéseiben is. A martinkemencék kéményein eddig is látható volt, hogy milyen nagy mértékben szennyezik a levegőt. A megindított nagyberuházás adta meg a lehetőséget arra, hogy mind a kilenc martinkemencénél megvalósítsák a távozó füstgáz portartalmának leválasztását.

Az ÓKÜ az 1990-es évek elején a következő fő termelőberendezésekkel rendelkezett: 4 kohó (ebből három 600 m3-es, egy pedig 450 m3-es), 9 martinkemence, 105 tonnás, oxigénintenzifikálású, folyamatos acélöntőmű, hengersorok: blokksor, bugasor, rúd- és dróthengermű, tartósor, triósor, középsor, finomsor, gyorssor, abroncssor.

1990 gyökeres változásokat hozott a nagyüzemek életében. Megszűnt a KGST, összeomlott a keleti piac, aminek következtében a termelésük nagy részében erre dolgozó vállalatok is nehéz gazdasági helyzetbe kerültek és mivel nem kaptak onnan további megrendeléseket, a termelés erősen lecsökkent.

Megkezdődött a magyar tervgazdaság átalakítása. Sorra születtek a piacgazdaság új törvényei: a gazdasági, a társasági törvény, a társasági csődtörvény stb. Ezek együttes hatására a nehéz helyzetbe került cégek közül több csődbe ment. Jelentős mértékben befolyásolta több vállalat gazdasági helyzetét az is, hogy a kormányzat rövid idő alatt teljesen liberalizálta az importot, leépítette az állami támogatást, ezáltal nem védte a hazai ipart az import negatív hatásaitól. Olyan versenyhelyzet jött létre, melyben a hazai vállalatok nem tudták felvenni a volt szocialista országokból származó – ott még államilag erősen támogatott – importtal a versenyt. A kohászati termékekre csak 1994-től dolgoztak ki behozatali kvótát, de a korlátozásokat a cégek nem tartották be.

A fenti hatásoknak az ózdi gyár is áldozatul esett. Több sikertelen privatizálás után a gyár egy részét lebontották és szinte minden tevékenysége megszűnt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

3600 Ózd,Zsély Aladár út 15

(Vakles Csabáné, 2011.09.17 20:56)

Az utca és a környék lakosainak nevében is szeretnék köszönetet mondani mindenkinek,aki hozzájárult a pihenő-kilátó felújításához.

Re: 3600 Ózd,Zsély Aladár út 15

(Telky János elnök, 2011.09.18 16:34)

Köszönjük az elismerő szavakat. Nagyon sokan voltak segítségére az Újra Ózdért Egyesületnek.
Egységvezetők, vállalkozók, segítőkész utcabeliek és sokan mások.