Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


N. Lakatos Zoltán: Emlékmű Ózdnak

 

» Emlékmű Ózdnak
2009. máj. 4. 9:19 | Ózdi Lapok | z1 | 0 hozzászólás

1979-ben valódi emlékmű született. Emlékmű, gondolatokból lett szavakból és képekből egy városnak. Az emlékmű előtt állva annak minden szemlélője meglátja benne, amit keres: a történelemről, a fröccsenő acélról, az őshonos népről, a vándorlásban megtelepedett gyári munkásról, a katonás sorban álló gyárkéményekről, az éjszaka is tompán morajló gyárról, a városról, ami nélkül az emlékmű nem születhetett volna meg: Ózdról.

 

N. Lakatos Zoltán: Emlékmű Ózdnak

[1979]



Gyökerek nélkül élek itt, mint oly sokan...
jöttömet nem várta virágesővel senki se
és nem terítettek elém piros szőnyeget.
Jöttem mint három királyfiak legkisebbike
jöttem hogy levágjam a sárkány hét fejét
hetedhét ország ellen ismeretlen tájon
szerencsét próbálni jöttem,
jöttem lelkesen.

Szürke volt a város. Füstös, sötét, sivár
(ifjú feleségem sírt egész úton
nászútnak rosszabb sosem volt talán).
Portól, koromtól szürke falevelek
áhítoztak a napfény után
és télen hogyha frissen hullt a hó
szürke lett az is. Mint minden annyi más.
És szürkén teltek el az első évek is
- a munka nem hagy időt gondolkozni sokszor -
csak néha tudtam felmenni a hegyre
nagy levegőt venni, s megpihenni olykor.

Alattam úszott s elmerült a füstködben a város
egyszerre megkapott és fullasztott a látvány,
mert odalenn emberek ezrei nyüzsögnek
dolgoznak, esznek, alszanak, szeretnek
s létükbe ivódik a por, a füst, a kátrány.
Felszállt a köd. Mint varázsütésre
újra kék és tiszta lett a mennybolt,
s előttem lassan megjelent mindaz ami rég volt.

Itt megy az út, hol a monda szerint
erre menekült el Béla király
s a tatárok előtt egérutat nyerve
megállott pihenni a Cipó-hegyen,
bár száraz kenyere a hegyről legurult
már tudta hogy múlik a szörnyű jelen.

Láttam a házat is, ami régen nem áll
mészárszék ivóval együtt működött
olykor be-benézett Vidróczki, a híres
mátrai betyár, ha néha kedve szottyant
s urakat rabolni úgymond épp errejárt.

Lám itt van alattam Bolyok nevű község.
Elnyelte a város. Nevét ne keresd.
E falu szülötte Bolyky Tamás,
ki ott állt Egerben a bástyafokon
ha kellett és hívta Dobó kapitány
hogy életét adja értünk s a hazánkért.

Láttam sok-sok embert. Láttam, s emlékezem.
A kemence mint makacs, dühös kisgyerek,
ha kedvence helyett spenóttal etetik
úgy köpte szét a folyékony acélt
égetve halálra gondos kezelőit
kik anyát, gyermeket, asszonyt hagytak itt.
Láttam reszkető, sápadt fiút,
Ki félórája sincs, hogy a bánya mélyét túrta
- vigyázz, omlik, vigyázz! fuss amerre látsz! -
késő... a barátja élve ment a sírba.

Ha néha barát jön látogatóba,
vagy nálunk nyaralnak kedves rokonok
velük megintcsak a hegyre megyünk fel
s én azt veszem észre hogy büszke vagyok
mert ámulva lesik ahogy magyarázok
- látod a sok kéményt? az ott az acélmű...
más a kohó, nézd négy van amott!
nem jófele nézel, az hűtőtorony!
S az acélt nem kohóból csapolják...
Nézem a bámész tekinteteket
mert tudom ez a város nem más mint a gyár.
Én viszont látom a népet is a gyárban
a kétkezi munkást, sok-sok dolgozót.
Aggódom is értük, ha rohamra indulnak
fújáskor a környező kocsmák felé
s az előre kitöltött féldecis poharak
katonás rendje hamar lesz a múlté.

Ámde könnyelműen ne ítéljen senki.
Külön világ honol a gyárkapun belül
a kemencék tövén hol levesként forr a vas
az emberekről veríték szakad
és gyűrött ingükön a sókéreg kiül.

Furcsa itt a nép. Munkás ki itt lakik.
Kohója nem csupán ércnek és salaknak...
Messzi emberek, sőt népek folynak össze,
Az olvasztó kemence buzgón működik.
Tót, ruszin, polák, cipszer, na és cigány,
s ki tudja felsorolni is, hányféle náció
keverte, gyúrta egybe az úzok ősi vérét
s belőlük származott sok honi jó palóc.
Hány alföldi paraszt fogott vándorbotot,
talán csak épp a téesztől menekült
s ingázott hosszú éveken keresztül
míg elérte végre célját, s itt fészket rakhatott.
Sok mihaszna lump és börtöntöltelék
rabok őrei és őrizett rabok
sok polgár egykoron, sőt grófi sarjadék,
hajdanvolt cseléd, zsidó kereskedő
vegyült a megbecsült vasművesek közé
vállalva a nehéz, közös sorsot velük
mely immáron végül valamennyiünké.

Másnak tán szokatlan, talán bántó
az állandó zaj az éjszakai csendben.
a hengerek s görgők daráló csörgése
a bakterok izgága sípjele
ócska gőzösök fáradt csühölése
a préstelep szaggatott csörömpölése
nem hagyja pihenni a fáradt idegent.
De engem ha nyomasztó álmok gyötörnek
vagy éjszakáznom kell a munkám miatt,
megnyugtat ez a zaj. Érzem és tudom
ott nemcsak gépek, de emberek vannak
s kemény munkával virrasztanak,
hogy tétova álmomra vigyázzanak.

Holdfénytelen hideg téli éjszakáknak
fekete mennyboltján északi fény
a kiöntött salak vörös ragyogása
kísérteties a táj szerteszét.

Az őszi ködök füstös kéményei mögül
Pink Floyd zenére kél a nap
bágyadt sugarát hiába küldi
nem leli helyét a bura alatt.

De csintalan, szilaj tavaszi szelek
csillámport kavarnak a város fölött
mintha meteorraj kelne át az égen
úgy ragyog ablakok fénynyalábja közt.

S ami hűs vizek partján ásítva napozók
várva várt vágya, a kánikula
az itt a gyárban gyötrődés, veríték
s a tűzimunkásnak a pokol kapuja.

Megkérded hát, miért. Mért ez a városom.
A válasz egyszerű, nem tudom.
Szükségük van rám, s nekem reájuk.
Igaz-e? ennyi.
Itt élek. Dolgozom.

 

 

[Megjelent A Főnix Dala című irodalmi és kulturális lap 2009.áprilisi számában. Köszönjük N. Lakatos Zoltánnak, hogy lehetővé tette művének közlését a blogban.]